2016. július 1., péntek

Brexit, brexit... Mit brekegsz itt?



A polgármester úr - nem írom meg melyik önkormányzatnál, de szerintem többnél is - elég rafinált fickó. Nagyon pontosan tudja, hogy vannak bizonyos ügyek, amiket a képviselőtestület nem szavazna meg. Ezért, hogy ezeket az anomáliákat elkerülje és a saját akaratát keresztülvigye, igen furfangos módon rakatja össze a határozati javaslatokat és ügyeket. Valahogy így:

  • A gumicsont ügy, amin a képviselő hölgyek és urak igen jelentősen összekapnak, kapja meg a legelső helyet az ügyrendben.
  • Ezt követi 2-3 olyan ügy, amit a tisztelt képviselők egyöntetűen támogatnak.
  • A harmadik szakasz a csalamádé bombákkal: ide kerülnek jó és kevésbé jó ügyek, bele rejtve azokat a határozatokat is, amiket egy értelmes képviselő józanul nem szavazna meg.
  • És a farkinca: ismét 2-3 olyan ügy, amit a tisztelt képviselők egyöntetűen támogatnak.
Az ilyenkor szokásos ügymenet elvileg az lenne, hogy az ügyeken egyesével végig szánkáznak, szavaznak - és hazamennek. Ezzel szemben polgármester úr nagyon pontosan tudja: ha nem csupán szavazásra, hanem még egy "utolsó" vitára is bocsátja az első ügyet nyert ügye van.

Miért? Hogy csinálja?

Hát úgy, hogy bedobja a gumicsontot, s azon a képviselők innen-onnan hozzáfűzik egyre vehemesebben a véleményüket. Az sem nagy gond, ha anyázásig fajul a helyzet, a lényeg: teljen az idő. És tényleg későre jár, már nem marad idejük normálisan végigszavazni a határozatokat. Ekkor polgármester úr ügyrendi javaslattal áll elő:

- Szeretném javasolni a tisztelt képviselő testületnek, hogy a további ügyeket egyetlen szavazási blokkban szavazzuk meg a rövid időre való tekintettel.

És belemennek. Egyetlen szavazással több tucat határozatot hoz az önkormányzat, icipici szavazatelőnnyel.

Pár nap múlva robban a bomba: a képviselőtestület megszavazta, hogy az árvák vagy betegek vagy nyugdíjasok vagy más rászorulók pénzét átcsoportosították a tornaklubhoz. Mindenki fel van háborodva. A sajtóban mindenki mossa kezeit: nem érti, hogyan lehetséges ez. Amikor kérőre vonják az előterjesztő polgármestert, csak széttárja kezeit:

- De hát ott volt előtted az anyag, képviselőtársam! Megszavaztad!

2016. március 19., szombat

Asztrológia: iszonyból viszony

Igen fiatal koromban is már iszonyattal tekintettem az ezoterikus dolgokra. Amikor például azt kérdezték tőlem, hogy milyen jegyben születtem, mindig próbáltam elütni azzal, hogy én a vörös csillag alatt születtem. Meg viccesen azt mondtam mindig mindenkinek: én már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban.

És tényleg így is volt.

Erre még rátett egy lapáttal ifjúkoromban a neoprotestantizmus tanítása, ami azonnal az ördög munkájaként tüntetett fel minden fent felsorolt eszmét. Hitvédőként vettem a fáradtságot és egy kicsit jobban megismerkedtem az asztrológiával és az azzal kapcsolatos tudományos ismeretekkel is, amik tökéletesen cáfolták azt a képet, amit főként a női magazinok asztrológiai rovatai sugallnak.

Azt gondolom eddig a dolog rendben is van.

A dolog bennem akkor fordult meg - na nem az elfogadás, csak a viszony irányába (!) -, amikor Hamvas Bélánál és Szepes Máriánál találkoztam az asztrológiával. Legutóbbi olvasmányélményem, a Raguel hét tanítványa egy olyan világba kalauzolt be, ami meglehetősen távol áll tőlem a maga ezoterikusságával, ugyanakkor legalább annyira távol áll a kommersz asztrológiától is.

A színes magazinok csillagjegyek alapján néhány mondatban közvetítenek feltételes módú, de nagyjából determinisztikus kijelentéseket az élet minden területéről, de alapvetően arról, amik az embereket érdekli (pénz, párkapcsolat, szex, egészség). Új és meglepő volt számomra, ahogy akár Hamvas, de Szepes Mária különösen kezeli ebben a regényében az asztrológiát. Itt a determinizmus csak a szál egyik része. A hét kisregény tulajdonképpen a hét bolygónak megfelelő csillagértelem küzdelmének a majdnem legutolsó fázisa. Tulajdonképpen tipológia. A Raguel hét tanítványa - többek között - abban különbözik a Vörös oroszlántól, hogy nem egyetlen életutat jár végig a reinkarnációk során, hanem egy pillanatfelvételt (még ha az egész emberöltőnyi is) vesz fel a hét eltérő típus megvilágosodásáról.

A női magazinok determinizmusával szemben szerintem előre mutató az, ahogy Szepes Mária jóval bonyolultabban mutatja be az életet, mint ahogy azt az asztrológia első rápillantása alapján gondolnánk. A típusok, a tipologikus asztrológia üzenete végső soron átvált a determinizmusból a kitörés lehetőségévé, hiszen az alanyai épp azon dolgoznak, abban küzdenek, hogy meghaladják az őket fogva tartó erőket.

Szepes Mária itt közölt világképe meglehetősen távol áll tőlem is. A legmarkánsabb vonása talán a gnoszticizmus: a titkos tudás révén az anyag fogáságába került isteni értelmek kiemelkednek abból az egysíkúságból, amit saját meggondolatlan teremtő művüknek köszönhetnek. Az isteni szellemek elvétettek egy fontos egyensúlyt: az anyagi világ, a lelki világ és a szellemi világ egyensúlyát. (Itt szellem alatt nem az értelmet értjük!) A létrejött anyagi világban (a Földön) nincs meg az egyensúly, és a beavatott kevesek jutnak el arra, hogy ezt az egyensúlyt felismerjék és a megfelelő ezoterikus és okkult gyakorlatokkal elérjék azt, hogy az operáció műveletével újra egyensúlyt teremtsenek. Már Hamvasnál is előjött (őt korábban olvastam), de itt is hangsúlyos például az, hogy az alkímia aranycsinálásának a művelete az nem a fizikai arany előállítását célozza - ez csak következménye lehet ennek az opus magnusnak -, hanem olyan művelet, ami mind a három létdimenzióban egyszerre hoz létre változást és egyensúlyba kerül.

Szepes Mária reinkarnációról alkotott képe is furcsa. Lényegében azt közvetíti, hogy a beavatottak eljutnak arra a szintre, hogy a korábbi életeiket is ismerik, így lehetőségük van arra, hogy a karmikus terhektől szintén a gnózisnak köszönhetően megszabaduljanak, tanuljanak, fejlődjenek. Ez a kép a reinkarnációról nem azonos a hindu és a buddhista képpel, ez utóbbinál ráadásul magát a személyiséget is csupán majának, látszatnak gondolják, így egy következő élet "én"-je az előző élet "én"-jével a legkisebb mértékben sem azonos.

A világkép megismerésén túl számomra fő tanulság kettő. Egyrészről az asztrológiával foglalkozók számára talán érdemes elgondolkodni azon, hogy a színes magazinok önjelölt asztrológusainak a kóklerségén nem kéne-e túllépniük? Ebben esetleg nagy segítséget jelenthetnek Hamvas Béla és Szepes Mária. Másrészt általános emberi szempontból azt látom, hogy ha egy picit jobban mögé nézünk az itt is megfogalmazott világkép mögé, akkor ez valahol egy bátorító üzenet: az embernek vannak bár bizonyos determinisztikus adottságai (pl. gének, neveltetés), de ez nem kell, hogy teljes mértékben meghatározza a sorsunkat.

Valahol mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy emberként mivé válunk.

2016. március 10., csütörtök

Moziban jártam: Spotlight - Egy nyomozás részletei

Szombaton moziban jártam. Ezt megelőzően vagy egy éve, akkor valami fantasy-t néztem. A mostani film, a Spotlight - Egy nyomozás részletei sem romantikus vígjáték. A fontosságát talán az is mutatja, hogy Oscar-díjas lett az alkotás: a legjobb film.

Maga a történet egy valódi történetet dolgoz fel: a Boston Globe c. újság Spotlight csapata molesztáló és pedofil papok után kezd el nyomozni az új főszerkesztő kérésére. Ebbe az iszonyatos világba csöppenünk bele az újságírók sajátos dilemmáival, az ügyvédek küzdelmeivel és az egyházi emberek visszaéléseivel (nem csak szexuális természetű, hanem hatalmi) egyetemben.

Számomra a film két jelentős vonulata a hittel való visszaélés (ha tetszik: szellemi erőszaktétel) és a cölibátussal kapcsolatban előkerülő szociológiai és pszichiátriai kutatás.

Magam is tanítottam majdnem négy évig felsősök között vasárnapi iskolában, így nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az őszinte és megnyíló tinédzserek milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak saját határaikat keresgélve. (Szülőként is megéltem, de azt akár különleges esetként is kezelhettem volna. Nem, ez általános jelenség.) Ez a korosztály a sajátos, önleplező zordsága mellett iszonyatosan vágyik az elfogadásra és a szeretetre - annak ellenére is, hogy sokszor pont az ellenkezőjét kommunikálja. A legnagyobb baj az, hogy aki valamilyen szinten megérti a tinédzserek nyelvét, közel kerül hozzájuk és szexuális visszaélésbe visz a kapcsolatukat, életre szóló sebeket ejt a gyerekben és a családjában is. Bár magam már posztkeresztényként definiálom - túl vagyok ezen! -, ezzel együtt vagyok annyira érzékeny, hogy együtt tudjak érezni azokkal az emberekkel, akik az Egyház által képviselt igazságok és az ottani szolgálók által végrehajtott gazságok között felőrlődnek mind hitükben, mind személyiségükben.

Ez utóbbi tény már önmagában is a társadalom védekező mechanizmusát kéne, hogy beindítsa.

A tudományos kutatás, ami a filmben csak egy telefonon kapcsolattartó tudóst, Richard Sipe-ot jelenti, valóságos személy. Aki kíváncsi arra, hogy a cölibátussal kapcsolatban mire jutott, talán érdemes innen elindulva ismerkednie az eredményeivel.

A filmben megjelenő állítás szerint a kötelező papi cölibátus egy olyan speciális populációt alakít ki, amiben sajátos, a cölebs fogadalomtól jelentősen eltérő életgyakorlatokat tapasztalhatunk. Sipe nagysága elsődlegesen abban van, hogy a papokat megfelelő pszichiátriai és szociológiai eszközökkel kezeli (tehát nem az átlagember által ismert 1-2 pap alapján indult el a vizsgálataiban), és az így kialakult populáción vizsgálja az emberi viselkedéseket, különösképpen a szexuális viselkedést. A filmben előkerülő adatok szerint a cölibátusi fogadalomtevő papok 50%-a megszegi a fogadalmát, valamilyen szexuális kapcsolata lesz a szolgálata során. Szintén megrázóan magasra teszi a számát azoknak a papoknak, akik gyermekkorukban valahol 10-12 éves korukban megrekedtek szexuális érésüket illetően, s ezért gyerekeket fognak molesztálni. Ez a szám 6%!

Alátámasztott tudományos adatokkal nehéz vitába szállni. (A következtetésekkel hamarabb, de az adatokkal bajosan.) Kérdés inkább az, hogy mind társadalmi, mind egyházi szinten hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet?

Épp a Boston Globe-nak és a hasonló, kipattant ügyeknek köszönhetően erőteljes változás van az egyházi kezelés tekintetében. (Erről pl. a Magyar Kurírban olvashatunk.)

A korábbi, és a talán néhány helyen tovább csúszó gyakorlat elfogadhatatlan. Hiszen ez a gyakorlat egyrészről az elhallgatást jelentette: a bűncselekményt elkövető pap egyházi felettese megegyezett a családdal, akiknél az abúzus történt, kaptak valami jelentős összeget a hallgatásért cserébe és egy ígéretet, hogy a papot "kiveszik a forgalomból". Ez utóbbi azonban általában csak áthelyezést jelentett: a pedofil pap egy új helyszínen újra a régi beidegződéseinek és beteges szexuális késztetéseinek megfelelően cselekedett.

Vegyük észre szekuláris szemmel is az itt jelentkező problémát. Az Egyház államot játszik az államban azáltal, hogy a nyilvánvalóan bűncselekményt egyedi megállapodással próbálja orvosolni. (Gondoljunk bele, hova vezet ez? "Megölted ugyan anyámat, de ha fizetsz két misit, elintézve van az ügy!") Rá kell koppintani minden olyan egyházi vezető orrára, aki azt szeretné elérni, hogy az egyértelműen jogi eseményként megjelenő bűncselekményeket a saját sajátos bűn fogalmával mossa össze, és a társadalom által elvárt igazságszolgáltatás helyett megint csak a maga sajátos eszközeivel, penitenciával kielégíthetőnek gondolja ezt.

Az eljárásnak etikailag különösen érdekes pikantériája az, hogy más esetekben az Egyház elvárja a társadalom egészétől, hogy a maga bűn fogalmába beletartozó eseményeket is bűncselekményként éljen meg, miközben itt egy nyilvánvalóan bűncselekményt próbál elmismásolni. (Vö. pl. "abortusz = gyilkosság" hozzáállást.)

Már most szeretnék annyira a katolikusok védelmére kelni: létszámuk miatt náluk pattant ki leghangosabban az ügy, ráadásul a saját speciális nőtlenségi eljárásuk miatt halmozottan jelentkezik a probléma. Azonban általános emberi jelenségről van szó, így más vallások, egyházak és felekezetek - és felekezeten kívüliek - is érintettek lehetnek a gyerekek ellen elkövetett molesztálások ügyében.

A jogi kérdéskör csak az egyik oldala a dolognak. A cölibátus megítélése pedig egy másik.

Hozzátéve, hogy kívülállóként nem igazán lehet szavam a cölibátus kérdését illetően, de véleményem az van. Maga a cölibátus nem dogma, hanem a feudális társadalom kialakulásánál az egyházi földek elaprózódásának megszüntetését célzó szokás. Ezért úgy látom, hogy a Katolikus Egyház önazonossága feladása nélkül lehetővé tehetné azt, hogy a papsági hivatás elfogadása és a cölebs életmód választása elkülönüljön.

Gyakorlat is van rá: az ortodox keresztények között az alsó papság tagjai felszentelésükig élhetnek a választás lehetőségével, azaz, hogy házasodnak-e vagy nőtlenek maradnak. A nőtlenség választása a szerzetes életmód választása, akik közül természetesen kikerülhetnek papok és püspökök (sőt, az ortodox gyakorlat szerint püspökök csak közülük), de épp a szerzetesi közösségi forma jelenthet egyfajta védelmet a szexuális késztetések kezelése tekintetében. Tovább megyek: magán a Katolikus Egyházon belül is megvan ennek a gyakorlata, a Rómával uniált görögkatolikusok között mai napig találunk házas papokat.

Ezzel gyakorlatilag kisebbé lehet tenni a cölebs életformát választó populációt - és ezzel talán csökkenteni lehet a gyermekmolesztálások számát is az egyházi hivatást választók körében. (Természetesen más módszerek együttes bevezetése mellett, amiket a hozzáértő szakemberek bizonyára igen jól ismernek.)

Szerintem ezeken a kérdéseken érdemes gondolkozni!

És ha tehetitek, nézzétek meg a filmet!

2016. március 9., szerda

Abortuszpárti? Na, ne!

Még, hogy nincs új a nap alatt! Olyan van, ami még nem volt: Sytka egy szóhasználatával felbosszantott. Kicsit erősnek érzem az "abortuszpárti" kifejezést, különösen abban az összefüggésben, hogy az abortusz melletti érveket keresgetjük. Úgy tűnik, akik a jogszabályi keretek között engedélyezhetőnek látják az abortuszt, máris "abortuszpártivá" válnak, és valamiféle etikai megbélyegzéssel indulnak ebben a vitában.

Szóvá is tettem Sytka facebook-os oldalán, mire egy "Abortusztúlélő" nicknév mögé bújó illetőtől - pusztán a kételyeim megfogalmazása kapcsán - megkaptam a "gyilkos", nem sokkal rá pedig a "náci" megtisztelő címkéket is.

Már most szeretném jelezni, hogyha ebben a kérdésben egy adott álláspontot megkérdőjelező hozzáállást automatikusan a gyilkossággal és a nácizmussal teszed egyenrangúvá - teheted, ez a része a te dolgod -, akkor a te címkéd az én részemről - a vitára való alkalmatlanságon túl - a következő: agyatlan, bigott, vallásos balfasz.

Sytka blogbejegyzésére visszatérve: ha jól értem azt szerette volna bemutatni, hogy milyen etikai érvek sorakoztathatók fel az abortusz mellett. Alapálláspontja szerint a megfogant petesejt már személy, ember - így annak elpusztítása gyilkosság, s ebből az alapállásból próbál meg felmentést találni az abortusz mellett érvelők gondolatait felhasználva.

Az én zsigeri ellenérzésem a fogalomhasználat miatt azért van, mert úgy tűnhet, mintha Sytka és a hasonlóan gondolkodók számára az abortusz melletti kiállást valamiféle etikátlan bűncselekménynek tartanák. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez a fogalom nem fedi a másik két bejáratott fogalmat ebben a vitában, ami


  • pro-life: azaz az életért - ami az abortusz teljes elutasítását foglalja magában; és
  • pro-choice: azaz a választásért - ami adott körülmények között az abortusz elfogadását is magában foglalhatja.

Az elnevezés nem véletlen egyik oldalon sem, így a pro-choice egyértelműen nem pro-abortion annak ellenére sem, hogy Sytka szóhasználata alapján mégis úgy tűnik, hogy igen. Én személyesen kikérem magamnak azt a feltételezést, hogy a választás szabadsága mellett érvelésemet arra használják fel, hogy valójában én az abortusz mellett érvelek. Azt gondolom, hogy a legtöbb hozzám hasonlóan vélekedő választáspárti ember számára is az abortusz egy adott helyzetben felmerülő, a nagyobb rosszat elkerülő megoldás, de nem az egyetlen és végső megoldás. Az abortuszra sohasem tekintettem születésszabályozásként, ahogy szerintem senki sem.

Az abortusz kifejezés alatt pedig értelemszerűen a meglévő jogi keretek közötti, az anya szabad döntésén alapuló és szakember által elvégzett művi terhességmegszakítást értem, és értelemszerűen nem értem alatta az illegális magzatelhajtást.

Etikai megalapozás? Ugyan miért?

Vitatom Sytka próbálkozásának a helyességét, az abortusz bizonyos körülmények közötti megengedhetőségének az etikai megalapozását. (Pontosabban amit ő leírt az inkább azoknak az érveknek, amik a választás mellett szólhatnak, azoknak az etikai vizsgálatát veszi célba.) A társadalmak etikai berendezkedése meglehetősen képlékeny. A társadalmi norma sajátossága az, hogy könnyen változik, változtatható bizonyos tények elhallgatásával, manipulációval és egyéb nagyon csúnya dolgokkal egy ilyen kérdésben is, mint az abortusz. Ezen a blogon már mutattam erre a populista manipulációra is példát.

Valamivel szilárdabbnak tűnik a jogi szabályozás, ami Magyarországon nagyon is pontos keretek közé helyezi az abortusz elvégezhetőségét. Durván félrevezetőnek találom azt, hogy az amerikai joggyakorlatok visszásságait hozzák elő a mi társadalmi vitánkba elrettentő példaként. Ezzel párhuzamosan etikátlannak tartom azt a nyomást, ami az Egyház részéről a társadalomra hat, ti., hogy az abortuszt a jogi lehetőségek közül is lúgozzák ki. Ha az Egyház úgy látja, hogy bűn az abortusz, akkor a maga berkein belül, a maga eszközeivel küzdjön ellene - de ehhez ne használja már fel a jogalkotókat, hogy a saját tanítását rákényszerítse mindenre és mindenkire! Ne csak akkor legyen az ország lakosságának a 70%-a keresztény, ha állami támogatásért kell kuncsorogni, hanem tessenek az abortusz statisztikákat akár 70%-kal javítani azáltal, hogy ez a bizonyos névleges 70% végre komolyan veszi vallása tanítását - és nem megy el abortuszra!

Közös érintkezési pontok

Azt gondolom, hogy egyetlen felelősségteljesen gondolkodó ember sem tartja helyesnek az abortuszt, pusztán egy nagyobb rossz elkerülése eszközének. Megkockáztatom, hogy mind a pro-life-os, mind a pro-choice-os hozzáállás egyaránt abban érdekelt, hogy az abortuszok száma drasztikusan csökkenjen. Az ehhez vezető út azonban megítélésem szerint nem az etikai normák feszegetése és pláne nem az abortusz kriminalizálása. (A magzatelhajtás komoly előretörését jósolom egy ilyen lépés bevezetése esetén.)

Egy magzat abortálásának eseményét mindenképpen megelőzi egy másik esemény, tudniillik a fogantatás eseménye. És az meg valószínűleg nem "angyali üdvözlet" formájában, hanem szexuális úton történik. Meggyőződésem, hogy szexuális kultúránk szintjének emelése mellett is el lehet érni azt, hogy kevesebb abortusz legyen Magyarországon. A 21. században elfogadhatatlannak tartom azt az egyházi elvárást, hogy a szex csak a házasságon belül legyen jelen az emberek életében. (Nem azt a jogát vitatom el, hogy elvárhatja a híveitől - csak ennek az életszerűségét.) Ha a keresztények (és más pro-life-osok) abból indulnának ki, hogy igenis az emberek szexelnek és az fogantatással járhat, akkor bizony el kéne gondolkozniuk azon, hogy a szexuális felvilágosítás és a fogamzásgátlás potenciális eszköze lehet az abortuszok számának a csökkentéséhez. Amíg azonban az Egyház a múltba révedő tekintettel nem veszi tudomásul a jelen társadalmi eseményeket, addig vesztes pozícióban marad az abortuszok számának csökkentését illetően is.

A pro-choice-os szemlélet és attitűd nem a megfogant magzatnál kezdődik, hanem sokkal korábban, nem pusztán a megfogant magzat életére, hanem a teljes ember lehetőségeire koncentrál. A képlet végeredményben roppant egyszerű: válassz helyesen!, azaz húzzál gumit és ne növeld se az angyalok, se a megszületett kishitlerek számát!

Uff, én beszéltem.

2016. február 29., hétfő

Figyelemfelkeltő

Két igen érdekes cikk jelent meg az Origón a napokban. Mindkettőt Dr. Boldogkői Zsolt jegyzi, aki a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének az igazgatója, az MTA doktora. A két cikk szerintem azért nagyon fontos, mert közérthetően írja le azt a vitát, ami az elmúlt években zajlik - és korábban is zajlott - valahol a vallás/hit és a tudomány határterületén.

Bár be kell vallanom, hogy a korábban számomra centrális kérdés perifériássá vált, de ettől még jó volt újra olvasni azokat a gondolatokat, amiket magam is kutattam, illetve szembesülni, hogy az elmúlt 7 évben milyen újabb gondolatokat tettek hozzá ehhez az egészhez. Szóval a két cikk:

Darwin kopogtat a mennyek kapuján

és

Van, aki szerint a modern tudomány Isten létét bizonyítja

Hát röviden ennyi.

2016. február 22., hétfő

Nyelvtörténet Hamvas Bélánál

Már ha jól értem.

A Hamvas által i.e. 600 környékére tett metafizikai fordulat előtt és után élt emberek alapvető szemléletmódjukban különböznek. Az archaikus ember analógiákban gondolkodik, míg a történeti ember fogalmakban. E kettő szinte összeegyeztethetetlen. Hamvas a Scientia Sacra-ban (Ötödik könyv - Az analógia, I. Képnyelv) megfogalmaz egy nyelvtörténeti koncepciót, ami a változást próbálja meg követni egyrészt valamilyen szempontból történelmileg, de alapvetően a metafizikai tartalom kiüresedését illetően. Ezt szeretném az alábbi ábrán vizuálisan is megjeleníteni.



Hamvas szerint az ember teremtettségében még teljesen összhangban volt azzal a kinyilatkoztatással és kifejezési móddal, ami felé az embernek alapvetően törekednie kell. Ő ezt ősnyelvnek nevezi. Ez a nyelv arra szolgált, hogy a metafizikai lényeget is ki tudja fejezni, azonban ez a nyelv a fordulatnak köszönhetően időben elhalványult, és devalvációk során ment keresztül.

Általánosságban az a lényeg, hogy az elhalványodásnak köszönhetően kialakuló újabb és újabb nyelvek egyre kevesebb lényegi dolgot tudnak megfogalmazni a fogalmi nyelv teljes kiüresedéséig.

Az ősnyelv leszállásának következtében már nem a teljes metafizikai tartalmat fogalmazza meg, hanem egyfajta ész fölötti értelmet jelenít meg. Ezt ő ideanyelvnek nevezi (vö. a platóni idea-tannal). Az idea-nyelv a külső világhoz kapcsolódva jut el a szimbólum nyelvhez, ami a kép és az ész nyelve lesz.

A mítosz számára a szimbólumoknál fellelhető kép már csak másodlagos jelentésűvé válik, itt jelennek meg az olyan új jelenségek, mint az érzelem, a gondolat és a hangulat kifejezései. A mítosz nyelve tovább devalválódik, elhalványodik és megjelenik a költői nyelv. A költői nyelv kifejezési eszköze a metafora, ami azonban a kép összezavarását, kifordítását is jelenti. Most már a kép nem a metafizikai (ha tetszik belső) kép megfogalmazása, hanem fordítva: valamit szemünkkel látunk, és az lesz a belső/metafizikus világ leírása, összegzése.

A költői nyelv alászállásából alakul ki a köznyelv. A köznyelv alapvetően a népköltészet és a mese nyelve, míg a költői nyelv ennek intenzív foka, ami közelebb áll bizonyos metafizikai valóságok megfogalmazásának lehetőségéhez.

A köznyelvből kifejlődő fogalmi nyelv pedig a történelmi ember nyelve. Ez elveszíti a kapcsolatot a valósággal, e helyett egy általa szerkesztett ész-világgal áll korrelációban. (A világot valamilyen módon mintha modellezné.)

Amennyire én látom, ez az "nyelvi emanáció" mintha azt akarná érzékeltetni számunkra, hogy próbáljunk meg visszatérni az ősnyelv irányába, már ha szükségesnek érezzük azokat a mélységeket elérni, amiket az archaikus ember a maga teremtettségében magáénak élt meg. Az archaikus hagyomány irodalmának kutatása és megértése, a felébredés nem jelent mást, mint visszatérést az ember metafizikai lényegéhez és boldogságához. S ezt a nyelvi rétegződést megérteni és megélni főként a régi szent iratok olvasásával, egyfajta beavatáson mehet keresztül az ember és közelebb juthat az eredeti archaikus céljához. (Hamvas szerint a régi szent iratok a legemelkedettebb pillanataikban az idea-nyelvén szólalnak meg. Török Endre szerint pedig Hamvas költői nyelven.) Hamvas szerint a modern ember/történeti ember precíz fogalmi használatába bele nem illeszthető metafizikai valóság magának a nyelvnek a degradálódása miatt is megragadhatatlan. Ha picit belegondolunk, akkor Hamvas szerint ez nem azért van így, mert nincs metafizikai valóság, hanem a gondolkodásunkat alapvetően befolyásoló nyelvhasználatunk tesz minket képtelenné arra, hogy ezt az igazságot megragadhassuk.

Már, ha jól értem Havas Bélát.

Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

(Spoilergyanús bejegyzés! Én szóltam!)

Jevgenyij Vodolazkin nem történelmi regénye nem véletlenül nyerte el 2013-ban Oroszországban a Nagy Könyv és a Jasznaja Poljana-díjat is. Megítélésem szerint ez a mű tökéletesen illeszkedik abba a nagy orosz regénykultúrába, amit Tolsztoj, Dosztojevszkij, Goncsarov, Solohov és Gorkij (és ki tudja még kik mások?) neve fémjelez.

Vodolazkin regénye fejlődésregény orosz ortodox dilemmákkal (és emberi dilemmákkal), ami a 16. század fordulóját megelőző és követő néhány évtizedet öleli fel egy árván maradt kisfiú Arszenyij élettörténetét követi végig haláláig. A környezet, amiben játszódik, főként a messzi Oroszország, ami ha nem is hermetikusan, de el van zárva azoktól az európai folyamatoktól, amelyek a reneszánsz világát jellemzik. Bár alcíme szerint nem történelmi regény, azt gondolom, hogy azokkal az apró adalékokkal, amikkel a szerző folyamatosan él, talán többet tudhattam meg erről a korról és az abban gondolkozó és cselekvő emberről, mint a száraz történelemkönyvek lapjairól.

A regény négy "könyvet" (fejezetet) foglal magában. Az első könyv, a tudás könyve, amiben a főhőssel ismerkedhetünk meg, illetve nyomon követhetjük azt, hogy nagyapjától milyen ismereteket és képességeket örököl meg. A tudás itt azonban a gonosz tudásává is lesz: az emberi gyengeségéből bűn, sőt kettős halál gyümölcsözik ki, ami miatt egy életre szóló bűntudatot és küldetést kap magára, vezekelni azokért, akiknek a halálában valamilyen szinten felelős.

A második könyv a lemondás könyve számomra két tanulsággal szolgált. Egyrészről a tudás és képesség birtokában lévő ember szenvedése és lemondása a tudásról és a képességről amiatt, mert nem hagyják a maga belső világát kibontakozni. (Mondhatom így is: a külső világ arra kényszeríti a főhőst, hogy a belső világában megjelenő dolgokkal ne tudjon foglalkozni. A sürgető, a "fontos" dolgok előtérbe kerülnek azzal szemben, ami valóban fontos a számára.) A másik, hogy a lemondás lehet akár teljesen teljes is - jelen esetben Arszenyijből Usztyin lesz, Pszkov jurogyivije, Krisztusért bolondja. Mivel azonban a regényből ismerjük Usztyin/Arszenyij gondolatait, tudhatjuk: ez a fizikai és lelki kiüresedés sem viszi közelebb az életcéljához.

A harmadik könyv az út könyve, egy zarándoklat részeseként próbál eljutni Jeruzsálembe Arszenyij. A zarándoklat sikerül is, meg nem is. (Inkább nem, hiszen a fő küldetését nem tudja végrehajtani.) Egy tanulsága mindenképpen van, amit egy Jeruzsálemben épp akkor ott tartózkodó sztarec el is mond: azokra a kérdésekre nem a zarándoklat a jó válasz, amik Arszenyijt foglalkoztatják. Az út fáradalma végeredményben fölösleges, neki - és talán mindannyiunknak? - nem vertikálisan, hanem horizontálisan kellene az utunkat bejárni ahhoz, hogy elérjük a célunkat.

Az utolsó, a nyugalom könyve, Arszenyij megnyugvásának a végállomása. Gyakorlatilag két szerzetesi fokozaton esik keresztül, a nagyfogadalmas szerzetes neve lesz a regény címét is adó Laurosz. A végső megoldás visszatérés abba a faluba (pontosabban közelébe), ahonnan elindult - s az, hogy a fel nem vállalt élethelyzet, amiből a bűne származott, újra előkerült (most már vétlenül) és a megnyugvásának alapjává az lett, hogy amit fiatalként nem vállat fel, azt most megtette. Sajátos visszatérés.

Megmondom őszintén: nekem ez a regény borzasztóan tetszett. Nyelvezete, a téma, a bejárt helyek leírásai, a belső csatározások, a bűn és az abból kivezető megoldás mind-mind nagyon közel álltak hozzám. Kár, hogy ezt nem három évvel korábban olvastam (amikor még elég aktívan az ortodoxok közelében tevékenykedtem), nagy lendületet adhatott volna ez a regény spirituálisan is. Kifejezetten ajánlom elolvasásra a könyvet ortodox keresztényeknek, szerintem bizonyos értelemben "hazatalálnak" benne. "Kívülállók" számára egy-egy utalás talán nem lesz olyan mély (hiszen nem általánosan ismertek az ortodox hagyományok), de ettől még egy valódi, orosz nagyregényt olvashatnak el.

Külön köszönet Sz. Orsinak a könyv ajánlásáért. Nem bántam meg!