2016. november 7., hétfő

Miért? Baj ez? - avagy Miért baj ez?

Nem azért, hogy fényezzem magam, de egy 20 évvel ezelőtti futurológiai konferencián már megjósoltam, hogy kb. ez várható.

Az egyik idősgondozással foglalkozó szociális otthon vezetője panaszkodott arra, hogy bár már november van, de a működésükről semmit nem tud: az állam még egy picit "lebegteti" őket, de úgy hírlik, hogy a feladataikat átveszi az egyház.

Miért? Baj ez?

Önmagában talán nem lenne baj, ha úgy közelítenénk meg a helyzetet, hogy az egyház lehetőséget kap szociális önkifejezésének a beteljesítésére. Számomra már önmagában az is vitatéma, hogy egy meglévő szociális rendszer mellett alternatív rendszereket működtetni vajon mennyire logikus lépés, bár azt is hozzá lehet tenni: ez a rendszer alapvetően csak a járulékok és a szociális adó beszedése irányából működik jól, a szolgáltatások irányából annyira nem.

Volt valami felháborodás egy pár hónapja a "szülőtartás" kapcsán is. Akkor - félreértvén egy picit a helyzetet talán - többen úgy értelmezték, hogy a gyerekek feladata lesz a szülők ellátása.

Valójában nem ez a helyzet, hanem az, hogy az állami feladatok közé sorolt ellátórendszert próbálja meg az állam "továbbpasszolni" az egyháznak - piaci kereteket teremtve. A jelenlegi törvény szerint az állami finanszírozású, teljes ellátást adó szociális otthonok a gondozottak nyugdíjának 80%-áért gondozzák az időseket, a hiányzó pénzt az állam kipótolja. Ez a gondozottak szempontjából is jelent valamiféle egyenlőtlenséget, hiszen akinek 100.000 Ft a nyugdíja, az 80.000 Ft-ot fizet, ellenben az, aki minimálnyugdíjon van (ez 28.500 Ft 2016-ban) az mindössze 22.800 Ft-ot fizet ugyanazért az ellátásért.

Az egyházi/alapítványi működtetésű intézmények valószínűleg nem kapják meg az állami normatívából hiányzó részt a költségvetésükhöz, így a kicsi nyugdíjú emberek gondozása - legalábbis fiskális alapon - nem éri meg nekik. Az általuk megállapított fix összegű gondozási díjat viszont csak úgy lehet kifizettetni a családdal, ha a gondozott nyugdíjából hiányzó részt - a fenti "szülőtartásra" hivatkozással - kifizettetik.

Miért baj ez?

Ezzel több probléma is van társadalmi és egyházpolitikai szinten.


  • Azt gondolom, hogy az egyház feladata alapvetően elsősorban vallási és nem társadalmi/szociális természetű. Ezzel ugyan nem zárom ki annak lehetőségét, hogy az elesetteket segítsen, de ez a helyzet messze túlmutat ezen.
  • Azt is gondolom, hogy az állami gondolkodásmód megint csak fiskális alapú volt, az egyház "sajátos" refinanszírozásával próbálja megoldani a saját költségvetési hiányát. Ez - ad absurdum - akár jól is elsülhet, mint ahogy ez megtörtént a fogorvosok szempontjából az általuk nyújtott szolgáltatások egy részének a társadalombiztosításának a kivezetésével.
  • A rendszer egyértelmű károsultjai a szegény családok szegény idősei lesznek: akik nem fogják tudni megfinanszírozni az egyházi intézményeket, sőt, az állami erőszak (a gyerekek eltartási kötelezettsége okán) éppen nem az egyházi "békéltetés" irányába fogja elhúzni ezt az egész kérdést, hanem mindenki utálni fog mindenkit. A családtagok, és a szegények az egyházakat.
  • És mindenkiben felmerül majd a kérdés, aki tb járulékot/szociális adót fizet: elvtársak, ez most egyházi dézsma??


Nem tudom, hogy az egyház mire számít? Talán arra, hogy ebben a róka-fogta-csuka helyzetből jól jöhet ki? Könnyen lehet, hogy az állam által kiszervezett idősgondozás valójában olyan terheket fog hosszú távon az egyházra rakni, amit nem tud megvalósítani.

Lehet, hogy halálos ölelés ez...

2016. október 18., kedd

Tradicionalizmus: új játéktér?

Bizonyos értelemben pechem van, ha azt nézem, hogy Hamvas Bélától az első elolvasott könyvem a Scientia Sacra volt. Abban az értelemben bizonyosan, hogy a könyvet alapvetően nem értettem - és abban is, hogy megfelelő fenntartásokkal kezeltem. Ez utóbbi tulajdonképpen szerencsés is: újabb források felkeresésére ösztökélt.

Az új gondolkodási rendszer, amit a tradicionalizmusban találtam, számomra teljesen talányos. Az egyik része, hogy bibliaoktatóként a Biblián és az arra épülő kereszténység kizárólagosságán szocializálódtam. A másik része pedig az, hogy a 20. századra kettévált modern filozófia alapvetően a logikai-pozitivista iskolát (az analitikus filozófiát) és az egzisztencializmust helyezte homloktérbe, s így a tradicionalitás "filozófiai eretneksége" nemhogy nem tűnt fel, de nem is ismertem.

Akik ismerik pályafutásomat, tudják, hogy felekezetközi hitvédőként is szolgáltam egy ideig. (Ez alatt most főként protestáns felekezetköziséget kell érteni.) Az akkori gondolkodási rendszeremben fő szempont volt a partikulárisan megfogalmazott neoprotestantizmus "lábujjára nem lépés", azaz igyekeztem olyan elvek mellett megfogalmazni hitvédelmi kritikámat, ami nem érinti az egyes közösségek "nem üdvösség kérdése"' körébe tartozó specialitásait. A kereszténységet azonban nem partikularitásként, hanem egyetemes igazságként kezeltem.

Ebből a szempontból volt meglepő az, ahogyan Frithjof Schuon: A vallások transzcendens egysége c. könyvében ír. Ebben ugyanis nem kezelte a kereszténységet egyetemes igazságként, hanem a többi tradicionális vallással együtt partikulárisan.


Schon megközelítésében a tradicionális vallások mindegyike tartalmaz egy ún. exoterikus és egy ezoterikus részt. Az exoterikus része az, ami a konkrét vallás konkrét megjelenését jelenti: a megnyilvánult rítust, dogmát stb. Az ezoterikus rész azonban már csak a beavatottak számára érhető el, akik a maga "túliságában" képesek gondolkozni a saját vallásuk partikularitását illetően.

Amennyiben jól adom vissza a gondolatmenet ezen lényegi elemét - amiben megerősít a címlapon, de Huston Smith előszavában is szereplő ábra - a vallások "mögött" rejtekezően létezik egy transzcendens egység, amit valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy maguk a vallások mindegyike egy kör peremén/cikkelyében helyezkedik el, amelyek azonban "összeérnek" egy primordiális tradícióban. (Félreértések elkerülése végett: itt nem egy egyetemes ősvallásra kell gondolnunk, hanem arra, hogy a tradíciókban megfogalmazott igazságok metafizikai szinten egyetlen végleges igazságban érnek össze.) Fontosnak tartom hangsúlyozni: nem a különféle vallási tradíciók szinkréziséről van itt szó, hanem szintéziséről.

A modell hasonlata magáért beszél: aki ezen az úton járni kíván, az valójában nem elégedhet meg egyetlen partikuláris tradíció igazságával, ugyanis a maga egyediségéből nem juthatunk el a mély metafizikai igazság eléréséhez. (Egyetlen pontból végtelen sok egyenes húzható, így annak sem iránya, sem távolsága nem fog rámutatni a keresett igazságra.) Megfordítva viszont: minél több partikuláris tradíciót ismerünk meg, annál nagyobb eséllyel láthatjuk meg ezek ezoterikus azonosságát, s találjuk meg azt a transzcendens egységet, ami a vallások metafizikájának a szintéziseként valójában az őseredeti igazságot tartalmazza.

A transzcendens igazság megragadásának az egyik lehetséges módja - teszem hozzá inkább én, mint Schuon - az istenfogalom újragondolása lehet. Posztkeresztény szemléletből - tehát a keresztény tradíció valamilyen szintű ismerete, de túlhaladása szempontjából - az istenfogalom metafizikai "túlisága" valami ilyesmi lehet:



Az antropomorf istenkép jelentheti a mi hagyományunkban (kiszélesítve ezt a görögség panteonjával is) az istenfogalom első szintjét. Az antropomorf, emberszerű istenségkép konkrét példánya lehet pl. Zeusz, aki kifejezetten emberi tulajdonságok kivetítésének összegeként áll előttünk. Valamilyen szinten antropomorfizál a Biblia is, amikor pl. az Ószövetség Istenét úgy írja le, mint aki végtelenül felnagyított, de mégis emberi tulajdonsággal és cselekvésmóddal bír. (Például megbánta Isten a teremtést.) E fölött találunk egy már nem antropomorf, de személyes istenképet. Itt már túljutunk magán az antropomorf jellegen is, tehát Isten felruházható olyan tulajdonságokkal, ami már nem feltétlen emberi. (Jézus Krisztus személye egy sajátos, kettős szeletét képezi ennek a horizontnak, hiszen emberi természete miatt sajátosan antropomorf és földi szolgálatát tekintve partikuláris - a keresztény hagyomány azonban ezen túli, "krisztusságában" még személyes, de már nem egyszerűen emberi tulajdonságokkal is felruházza.) A különféle metafizikai tradíciókban az istenivel történő misztikus egyesülés élményanyagát is valószínűleg a személyes, de már nem antropomorf istenségkép adja.

A személyes dimenzión túl a személytelen Isten képe jelenik meg (a negatív teológia sajátos megközelítési módja során). Ennek jó példája lehet a hindu hagyomány Brahmanja, egy téren is időn kívüli egyetemes létező. Azonban nem feltétlenül kell itt megállni. A Létezőn túli Létező, egyfajta fogalmi istenség képét vetíti fel az ember számára. De még ezen is túl lehet jutni a primordiális metafizika megélésében, amiről azonban már lehetetlen beszélni.

A bennem felmerülő legelső kérdés az az, hogy ez a "túliság" mennyire mellélépés a metafizikai igazság tekintetében? (A választ őszintén nem tudom.) A másik, hogy az így elérhető "túliságban" visszatükrözött és célként megfogalmazható énmegvalósítás (nem önmegvalósítás!), azaz annak felismerése, hogy az istenséggel magam azonos vagyok, mennyire metafizikai - és mennyire inkább biológiai természetű. (A választ erre sem tudom, bár látok esélyt arra, hogy egyfajta szintézisre juthassunk. [Hozzátéve azt is, hogy a kortárs tradicionalisták minden bizonnyal eretnekségként értelmezik a gondolatot.]).

Mindenesetre nagyon is úgy látszik, hogy a partikuláris tradíciók megismerése nélkül ennek a "játéknak" az igazsága/valósága nem ítélhető meg.

2016. július 1., péntek

Brexit, brexit... Mit brekegsz itt?



A polgármester úr - nem írom meg melyik önkormányzatnál, de szerintem többnél is - elég rafinált fickó. Nagyon pontosan tudja, hogy vannak bizonyos ügyek, amiket a képviselőtestület nem szavazna meg. Ezért, hogy ezeket az anomáliákat elkerülje és a saját akaratát keresztülvigye, igen furfangos módon rakatja össze a határozati javaslatokat és ügyeket. Valahogy így:

  • A gumicsont ügy, amin a képviselő hölgyek és urak igen jelentősen összekapnak, kapja meg a legelső helyet az ügyrendben.
  • Ezt követi 2-3 olyan ügy, amit a tisztelt képviselők egyöntetűen támogatnak.
  • A harmadik szakasz a csalamádé bombákkal: ide kerülnek jó és kevésbé jó ügyek, bele rejtve azokat a határozatokat is, amiket egy értelmes képviselő józanul nem szavazna meg.
  • És a farkinca: ismét 2-3 olyan ügy, amit a tisztelt képviselők egyöntetűen támogatnak.
Az ilyenkor szokásos ügymenet elvileg az lenne, hogy az ügyeken egyesével végig szánkáznak, szavaznak - és hazamennek. Ezzel szemben polgármester úr nagyon pontosan tudja: ha nem csupán szavazásra, hanem még egy "utolsó" vitára is bocsátja az első ügyet nyert ügye van.

Miért? Hogy csinálja?

Hát úgy, hogy bedobja a gumicsontot, s azon a képviselők innen-onnan hozzáfűzik egyre vehemesebben a véleményüket. Az sem nagy gond, ha anyázásig fajul a helyzet, a lényeg: teljen az idő. És tényleg későre jár, már nem marad idejük normálisan végigszavazni a határozatokat. Ekkor polgármester úr ügyrendi javaslattal áll elő:

- Szeretném javasolni a tisztelt képviselő testületnek, hogy a további ügyeket egyetlen szavazási blokkban szavazzuk meg a rövid időre való tekintettel.

És belemennek. Egyetlen szavazással több tucat határozatot hoz az önkormányzat, icipici szavazatelőnnyel.

Pár nap múlva robban a bomba: a képviselőtestület megszavazta, hogy az árvák vagy betegek vagy nyugdíjasok vagy más rászorulók pénzét átcsoportosították a tornaklubhoz. Mindenki fel van háborodva. A sajtóban mindenki mossa kezeit: nem érti, hogyan lehetséges ez. Amikor kérőre vonják az előterjesztő polgármestert, csak széttárja kezeit:

- De hát ott volt előtted az anyag, képviselőtársam! Megszavaztad!

2016. március 19., szombat

Asztrológia: iszonyból viszony

Igen fiatal koromban is már iszonyattal tekintettem az ezoterikus dolgokra. Amikor például azt kérdezték tőlem, hogy milyen jegyben születtem, mindig próbáltam elütni azzal, hogy én a vörös csillag alatt születtem. Meg viccesen azt mondtam mindig mindenkinek: én már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban.

És tényleg így is volt.

Erre még rátett egy lapáttal ifjúkoromban a neoprotestantizmus tanítása, ami azonnal az ördög munkájaként tüntetett fel minden fent felsorolt eszmét. Hitvédőként vettem a fáradtságot és egy kicsit jobban megismerkedtem az asztrológiával és az azzal kapcsolatos tudományos ismeretekkel is, amik tökéletesen cáfolták azt a képet, amit főként a női magazinok asztrológiai rovatai sugallnak.

Azt gondolom eddig a dolog rendben is van.

A dolog bennem akkor fordult meg - na nem az elfogadás, csak a viszony irányába (!) -, amikor Hamvas Bélánál és Szepes Máriánál találkoztam az asztrológiával. Legutóbbi olvasmányélményem, a Raguel hét tanítványa egy olyan világba kalauzolt be, ami meglehetősen távol áll tőlem a maga ezoterikusságával, ugyanakkor legalább annyira távol áll a kommersz asztrológiától is.

A színes magazinok csillagjegyek alapján néhány mondatban közvetítenek feltételes módú, de nagyjából determinisztikus kijelentéseket az élet minden területéről, de alapvetően arról, amik az embereket érdekli (pénz, párkapcsolat, szex, egészség). Új és meglepő volt számomra, ahogy akár Hamvas, de Szepes Mária különösen kezeli ebben a regényében az asztrológiát. Itt a determinizmus csak a szál egyik része. A hét kisregény tulajdonképpen a hét bolygónak megfelelő csillagértelem küzdelmének a majdnem legutolsó fázisa. Tulajdonképpen tipológia. A Raguel hét tanítványa - többek között - abban különbözik a Vörös oroszlántól, hogy nem egyetlen életutat jár végig a reinkarnációk során, hanem egy pillanatfelvételt (még ha az egész emberöltőnyi is) vesz fel a hét eltérő típus megvilágosodásáról.

A női magazinok determinizmusával szemben szerintem előre mutató az, ahogy Szepes Mária jóval bonyolultabban mutatja be az életet, mint ahogy azt az asztrológia első rápillantása alapján gondolnánk. A típusok, a tipologikus asztrológia üzenete végső soron átvált a determinizmusból a kitörés lehetőségévé, hiszen az alanyai épp azon dolgoznak, abban küzdenek, hogy meghaladják az őket fogva tartó erőket.

Szepes Mária itt közölt világképe meglehetősen távol áll tőlem is. A legmarkánsabb vonása talán a gnoszticizmus: a titkos tudás révén az anyag fogáságába került isteni értelmek kiemelkednek abból az egysíkúságból, amit saját meggondolatlan teremtő művüknek köszönhetnek. Az isteni szellemek elvétettek egy fontos egyensúlyt: az anyagi világ, a lelki világ és a szellemi világ egyensúlyát. (Itt szellem alatt nem az értelmet értjük!) A létrejött anyagi világban (a Földön) nincs meg az egyensúly, és a beavatott kevesek jutnak el arra, hogy ezt az egyensúlyt felismerjék és a megfelelő ezoterikus és okkult gyakorlatokkal elérjék azt, hogy az operáció műveletével újra egyensúlyt teremtsenek. Már Hamvasnál is előjött (őt korábban olvastam), de itt is hangsúlyos például az, hogy az alkímia aranycsinálásának a művelete az nem a fizikai arany előállítását célozza - ez csak következménye lehet ennek az opus magnusnak -, hanem olyan művelet, ami mind a három létdimenzióban egyszerre hoz létre változást és egyensúlyba kerül.

Szepes Mária reinkarnációról alkotott képe is furcsa. Lényegében azt közvetíti, hogy a beavatottak eljutnak arra a szintre, hogy a korábbi életeiket is ismerik, így lehetőségük van arra, hogy a karmikus terhektől szintén a gnózisnak köszönhetően megszabaduljanak, tanuljanak, fejlődjenek. Ez a kép a reinkarnációról nem azonos a hindu és a buddhista képpel, ez utóbbinál ráadásul magát a személyiséget is csupán majának, látszatnak gondolják, így egy következő élet "én"-je az előző élet "én"-jével a legkisebb mértékben sem azonos.

A világkép megismerésén túl számomra fő tanulság kettő. Egyrészről az asztrológiával foglalkozók számára talán érdemes elgondolkodni azon, hogy a színes magazinok önjelölt asztrológusainak a kóklerségén nem kéne-e túllépniük? Ebben esetleg nagy segítséget jelenthetnek Hamvas Béla és Szepes Mária. Másrészt általános emberi szempontból azt látom, hogy ha egy picit jobban mögé nézünk az itt is megfogalmazott világkép mögé, akkor ez valahol egy bátorító üzenet: az embernek vannak bár bizonyos determinisztikus adottságai (pl. gének, neveltetés), de ez nem kell, hogy teljes mértékben meghatározza a sorsunkat.

Valahol mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy emberként mivé válunk.

2016. március 10., csütörtök

Moziban jártam: Spotlight - Egy nyomozás részletei

Szombaton moziban jártam. Ezt megelőzően vagy egy éve, akkor valami fantasy-t néztem. A mostani film, a Spotlight - Egy nyomozás részletei sem romantikus vígjáték. A fontosságát talán az is mutatja, hogy Oscar-díjas lett az alkotás: a legjobb film.

Maga a történet egy valódi történetet dolgoz fel: a Boston Globe c. újság Spotlight csapata molesztáló és pedofil papok után kezd el nyomozni az új főszerkesztő kérésére. Ebbe az iszonyatos világba csöppenünk bele az újságírók sajátos dilemmáival, az ügyvédek küzdelmeivel és az egyházi emberek visszaéléseivel (nem csak szexuális természetű, hanem hatalmi) egyetemben.

Számomra a film két jelentős vonulata a hittel való visszaélés (ha tetszik: szellemi erőszaktétel) és a cölibátussal kapcsolatban előkerülő szociológiai és pszichiátriai kutatás.

Magam is tanítottam majdnem négy évig felsősök között vasárnapi iskolában, így nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az őszinte és megnyíló tinédzserek milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak saját határaikat keresgélve. (Szülőként is megéltem, de azt akár különleges esetként is kezelhettem volna. Nem, ez általános jelenség.) Ez a korosztály a sajátos, önleplező zordsága mellett iszonyatosan vágyik az elfogadásra és a szeretetre - annak ellenére is, hogy sokszor pont az ellenkezőjét kommunikálja. A legnagyobb baj az, hogy aki valamilyen szinten megérti a tinédzserek nyelvét, közel kerül hozzájuk és szexuális visszaélésbe visz a kapcsolatukat, életre szóló sebeket ejt a gyerekben és a családjában is. Bár magam már posztkeresztényként definiálom - túl vagyok ezen! -, ezzel együtt vagyok annyira érzékeny, hogy együtt tudjak érezni azokkal az emberekkel, akik az Egyház által képviselt igazságok és az ottani szolgálók által végrehajtott gazságok között felőrlődnek mind hitükben, mind személyiségükben.

Ez utóbbi tény már önmagában is a társadalom védekező mechanizmusát kéne, hogy beindítsa.

A tudományos kutatás, ami a filmben csak egy telefonon kapcsolattartó tudóst, Richard Sipe-ot jelenti, valóságos személy. Aki kíváncsi arra, hogy a cölibátussal kapcsolatban mire jutott, talán érdemes innen elindulva ismerkednie az eredményeivel.

A filmben megjelenő állítás szerint a kötelező papi cölibátus egy olyan speciális populációt alakít ki, amiben sajátos, a cölebs fogadalomtól jelentősen eltérő életgyakorlatokat tapasztalhatunk. Sipe nagysága elsődlegesen abban van, hogy a papokat megfelelő pszichiátriai és szociológiai eszközökkel kezeli (tehát nem az átlagember által ismert 1-2 pap alapján indult el a vizsgálataiban), és az így kialakult populáción vizsgálja az emberi viselkedéseket, különösképpen a szexuális viselkedést. A filmben előkerülő adatok szerint a cölibátusi fogadalomtevő papok 50%-a megszegi a fogadalmát, valamilyen szexuális kapcsolata lesz a szolgálata során. Szintén megrázóan magasra teszi a számát azoknak a papoknak, akik gyermekkorukban valahol 10-12 éves korukban megrekedtek szexuális érésüket illetően, s ezért gyerekeket fognak molesztálni. Ez a szám 6%!

Alátámasztott tudományos adatokkal nehéz vitába szállni. (A következtetésekkel hamarabb, de az adatokkal bajosan.) Kérdés inkább az, hogy mind társadalmi, mind egyházi szinten hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet?

Épp a Boston Globe-nak és a hasonló, kipattant ügyeknek köszönhetően erőteljes változás van az egyházi kezelés tekintetében. (Erről pl. a Magyar Kurírban olvashatunk.)

A korábbi, és a talán néhány helyen tovább csúszó gyakorlat elfogadhatatlan. Hiszen ez a gyakorlat egyrészről az elhallgatást jelentette: a bűncselekményt elkövető pap egyházi felettese megegyezett a családdal, akiknél az abúzus történt, kaptak valami jelentős összeget a hallgatásért cserébe és egy ígéretet, hogy a papot "kiveszik a forgalomból". Ez utóbbi azonban általában csak áthelyezést jelentett: a pedofil pap egy új helyszínen újra a régi beidegződéseinek és beteges szexuális késztetéseinek megfelelően cselekedett.

Vegyük észre szekuláris szemmel is az itt jelentkező problémát. Az Egyház államot játszik az államban azáltal, hogy a nyilvánvalóan bűncselekményt egyedi megállapodással próbálja orvosolni. (Gondoljunk bele, hova vezet ez? "Megölted ugyan anyámat, de ha fizetsz két misit, elintézve van az ügy!") Rá kell koppintani minden olyan egyházi vezető orrára, aki azt szeretné elérni, hogy az egyértelműen jogi eseményként megjelenő bűncselekményeket a saját sajátos bűn fogalmával mossa össze, és a társadalom által elvárt igazságszolgáltatás helyett megint csak a maga sajátos eszközeivel, penitenciával kielégíthetőnek gondolja ezt.

Az eljárásnak etikailag különösen érdekes pikantériája az, hogy más esetekben az Egyház elvárja a társadalom egészétől, hogy a maga bűn fogalmába beletartozó eseményeket is bűncselekményként éljen meg, miközben itt egy nyilvánvalóan bűncselekményt próbál elmismásolni. (Vö. pl. "abortusz = gyilkosság" hozzáállást.)

Már most szeretnék annyira a katolikusok védelmére kelni: létszámuk miatt náluk pattant ki leghangosabban az ügy, ráadásul a saját speciális nőtlenségi eljárásuk miatt halmozottan jelentkezik a probléma. Azonban általános emberi jelenségről van szó, így más vallások, egyházak és felekezetek - és felekezeten kívüliek - is érintettek lehetnek a gyerekek ellen elkövetett molesztálások ügyében.

A jogi kérdéskör csak az egyik oldala a dolognak. A cölibátus megítélése pedig egy másik.

Hozzátéve, hogy kívülállóként nem igazán lehet szavam a cölibátus kérdését illetően, de véleményem az van. Maga a cölibátus nem dogma, hanem a feudális társadalom kialakulásánál az egyházi földek elaprózódásának megszüntetését célzó szokás. Ezért úgy látom, hogy a Katolikus Egyház önazonossága feladása nélkül lehetővé tehetné azt, hogy a papsági hivatás elfogadása és a cölebs életmód választása elkülönüljön.

Gyakorlat is van rá: az ortodox keresztények között az alsó papság tagjai felszentelésükig élhetnek a választás lehetőségével, azaz, hogy házasodnak-e vagy nőtlenek maradnak. A nőtlenség választása a szerzetes életmód választása, akik közül természetesen kikerülhetnek papok és püspökök (sőt, az ortodox gyakorlat szerint püspökök csak közülük), de épp a szerzetesi közösségi forma jelenthet egyfajta védelmet a szexuális késztetések kezelése tekintetében. Tovább megyek: magán a Katolikus Egyházon belül is megvan ennek a gyakorlata, a Rómával uniált görögkatolikusok között mai napig találunk házas papokat.

Ezzel gyakorlatilag kisebbé lehet tenni a cölebs életformát választó populációt - és ezzel talán csökkenteni lehet a gyermekmolesztálások számát is az egyházi hivatást választók körében. (Természetesen más módszerek együttes bevezetése mellett, amiket a hozzáértő szakemberek bizonyára igen jól ismernek.)

Szerintem ezeken a kérdéseken érdemes gondolkozni!

És ha tehetitek, nézzétek meg a filmet!

2016. március 9., szerda

Abortuszpárti? Na, ne!

Még, hogy nincs új a nap alatt! Olyan van, ami még nem volt: Sytka egy szóhasználatával felbosszantott. Kicsit erősnek érzem az "abortuszpárti" kifejezést, különösen abban az összefüggésben, hogy az abortusz melletti érveket keresgetjük. Úgy tűnik, akik a jogszabályi keretek között engedélyezhetőnek látják az abortuszt, máris "abortuszpártivá" válnak, és valamiféle etikai megbélyegzéssel indulnak ebben a vitában.

Szóvá is tettem Sytka facebook-os oldalán, mire egy "Abortusztúlélő" nicknév mögé bújó illetőtől - pusztán a kételyeim megfogalmazása kapcsán - megkaptam a "gyilkos", nem sokkal rá pedig a "náci" megtisztelő címkéket is.

Már most szeretném jelezni, hogyha ebben a kérdésben egy adott álláspontot megkérdőjelező hozzáállást automatikusan a gyilkossággal és a nácizmussal teszed egyenrangúvá - teheted, ez a része a te dolgod -, akkor a te címkéd az én részemről - a vitára való alkalmatlanságon túl - a következő: agyatlan, bigott, vallásos balfasz.

Sytka blogbejegyzésére visszatérve: ha jól értem azt szerette volna bemutatni, hogy milyen etikai érvek sorakoztathatók fel az abortusz mellett. Alapálláspontja szerint a megfogant petesejt már személy, ember - így annak elpusztítása gyilkosság, s ebből az alapállásból próbál meg felmentést találni az abortusz mellett érvelők gondolatait felhasználva.

Az én zsigeri ellenérzésem a fogalomhasználat miatt azért van, mert úgy tűnhet, mintha Sytka és a hasonlóan gondolkodók számára az abortusz melletti kiállást valamiféle etikátlan bűncselekménynek tartanák. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez a fogalom nem fedi a másik két bejáratott fogalmat ebben a vitában, ami


  • pro-life: azaz az életért - ami az abortusz teljes elutasítását foglalja magában; és
  • pro-choice: azaz a választásért - ami adott körülmények között az abortusz elfogadását is magában foglalhatja.

Az elnevezés nem véletlen egyik oldalon sem, így a pro-choice egyértelműen nem pro-abortion annak ellenére sem, hogy Sytka szóhasználata alapján mégis úgy tűnik, hogy igen. Én személyesen kikérem magamnak azt a feltételezést, hogy a választás szabadsága mellett érvelésemet arra használják fel, hogy valójában én az abortusz mellett érvelek. Azt gondolom, hogy a legtöbb hozzám hasonlóan vélekedő választáspárti ember számára is az abortusz egy adott helyzetben felmerülő, a nagyobb rosszat elkerülő megoldás, de nem az egyetlen és végső megoldás. Az abortuszra sohasem tekintettem születésszabályozásként, ahogy szerintem senki sem.

Az abortusz kifejezés alatt pedig értelemszerűen a meglévő jogi keretek közötti, az anya szabad döntésén alapuló és szakember által elvégzett művi terhességmegszakítást értem, és értelemszerűen nem értem alatta az illegális magzatelhajtást.

Etikai megalapozás? Ugyan miért?

Vitatom Sytka próbálkozásának a helyességét, az abortusz bizonyos körülmények közötti megengedhetőségének az etikai megalapozását. (Pontosabban amit ő leírt az inkább azoknak az érveknek, amik a választás mellett szólhatnak, azoknak az etikai vizsgálatát veszi célba.) A társadalmak etikai berendezkedése meglehetősen képlékeny. A társadalmi norma sajátossága az, hogy könnyen változik, változtatható bizonyos tények elhallgatásával, manipulációval és egyéb nagyon csúnya dolgokkal egy ilyen kérdésben is, mint az abortusz. Ezen a blogon már mutattam erre a populista manipulációra is példát.

Valamivel szilárdabbnak tűnik a jogi szabályozás, ami Magyarországon nagyon is pontos keretek közé helyezi az abortusz elvégezhetőségét. Durván félrevezetőnek találom azt, hogy az amerikai joggyakorlatok visszásságait hozzák elő a mi társadalmi vitánkba elrettentő példaként. Ezzel párhuzamosan etikátlannak tartom azt a nyomást, ami az Egyház részéről a társadalomra hat, ti., hogy az abortuszt a jogi lehetőségek közül is lúgozzák ki. Ha az Egyház úgy látja, hogy bűn az abortusz, akkor a maga berkein belül, a maga eszközeivel küzdjön ellene - de ehhez ne használja már fel a jogalkotókat, hogy a saját tanítását rákényszerítse mindenre és mindenkire! Ne csak akkor legyen az ország lakosságának a 70%-a keresztény, ha állami támogatásért kell kuncsorogni, hanem tessenek az abortusz statisztikákat akár 70%-kal javítani azáltal, hogy ez a bizonyos névleges 70% végre komolyan veszi vallása tanítását - és nem megy el abortuszra!

Közös érintkezési pontok

Azt gondolom, hogy egyetlen felelősségteljesen gondolkodó ember sem tartja helyesnek az abortuszt, pusztán egy nagyobb rossz elkerülése eszközének. Megkockáztatom, hogy mind a pro-life-os, mind a pro-choice-os hozzáállás egyaránt abban érdekelt, hogy az abortuszok száma drasztikusan csökkenjen. Az ehhez vezető út azonban megítélésem szerint nem az etikai normák feszegetése és pláne nem az abortusz kriminalizálása. (A magzatelhajtás komoly előretörését jósolom egy ilyen lépés bevezetése esetén.)

Egy magzat abortálásának eseményét mindenképpen megelőzi egy másik esemény, tudniillik a fogantatás eseménye. És az meg valószínűleg nem "angyali üdvözlet" formájában, hanem szexuális úton történik. Meggyőződésem, hogy szexuális kultúránk szintjének emelése mellett is el lehet érni azt, hogy kevesebb abortusz legyen Magyarországon. A 21. században elfogadhatatlannak tartom azt az egyházi elvárást, hogy a szex csak a házasságon belül legyen jelen az emberek életében. (Nem azt a jogát vitatom el, hogy elvárhatja a híveitől - csak ennek az életszerűségét.) Ha a keresztények (és más pro-life-osok) abból indulnának ki, hogy igenis az emberek szexelnek és az fogantatással járhat, akkor bizony el kéne gondolkozniuk azon, hogy a szexuális felvilágosítás és a fogamzásgátlás potenciális eszköze lehet az abortuszok számának a csökkentéséhez. Amíg azonban az Egyház a múltba révedő tekintettel nem veszi tudomásul a jelen társadalmi eseményeket, addig vesztes pozícióban marad az abortuszok számának csökkentését illetően is.

A pro-choice-os szemlélet és attitűd nem a megfogant magzatnál kezdődik, hanem sokkal korábban, nem pusztán a megfogant magzat életére, hanem a teljes ember lehetőségeire koncentrál. A képlet végeredményben roppant egyszerű: válassz helyesen!, azaz húzzál gumit és ne növeld se az angyalok, se a megszületett kishitlerek számát!

Uff, én beszéltem.

2016. február 29., hétfő

Figyelemfelkeltő

Két igen érdekes cikk jelent meg az Origón a napokban. Mindkettőt Dr. Boldogkői Zsolt jegyzi, aki a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének az igazgatója, az MTA doktora. A két cikk szerintem azért nagyon fontos, mert közérthetően írja le azt a vitát, ami az elmúlt években zajlik - és korábban is zajlott - valahol a vallás/hit és a tudomány határterületén.

Bár be kell vallanom, hogy a korábban számomra centrális kérdés perifériássá vált, de ettől még jó volt újra olvasni azokat a gondolatokat, amiket magam is kutattam, illetve szembesülni, hogy az elmúlt 7 évben milyen újabb gondolatokat tettek hozzá ehhez az egészhez. Szóval a két cikk:

Darwin kopogtat a mennyek kapuján

és

Van, aki szerint a modern tudomány Isten létét bizonyítja

Hát röviden ennyi.